Vajda János: Nádas tavon

 Fönn az égen ragyogó nap.

 Csillanó tükrén a tónak,

 Mint az árnyék, leng a csónak.

 Mint az árnyék, olyan halkan,

 Észrevétlen, mondhatatlan

 Andalító hangulatban.

 A vad alszik a berekben,

 Fegyveremmel az ölemben

Ringatózom önfeledten.

 Nézem ezt a szép világot.

 Mennyi bűbáj, mily talányok!

 Mind amit körültem látok.

 Nap alattam, nap fölöttem,

 Aranyos, tüzes felhőben,

 Lenn a fénylő víztükörben.

 Itt az ég a földet éri.

 Tán szerelme csókját kéri...

 Minden oly csodás, tündéri.

 Mi megyünk-e vagy a felhő,

 Vagy a lenge déli szellő,

 A szelíden rám lehellő?

 Gondolatom messze téved

 Kék ürén a semmiségnek.

 Földi élet, hol a réved?

 Szélei nádligeteknek

 Tünedeznek, megjelennek.

 Képe a forgó jelennek...

 Most a nap megáll az égen,

 Dicsőség fényözönében,

 Csöndessége fönségében.

 S minden olyan mozdulatlan...

 Mult, jövendő tán együtt van

 Ebben az egy pillanatban,

 A levegő meg se lebben,

 Minden alszik ... és a lelkem

 Ring egy méla sejtelemben:

 Hátha minden e világon,

 Földi életem, halálom

 Csak mese, csalódás, álom?...